Bulgária és a "Gyönygyhajú lány"

Immáron valamivel több, mint 2 hónapja "tengetem" életem Bulgáriában. A hétvégén ellátogattunk egy vízeséshez, ami talán a világ végén volt. Nemzetközi csapatunk minden tagja érezte bőrén a titkot, hogy van valami különleges ebben az országban, ami itt tart mindenkit és amerre ellátunk, a táj velünk utazik. Öreg ország ez és a sárga repceföldek bölcsőjében sokféle nép él itt teljes nyugalomban.

Bulgáriában nincs megoldás semmire. A tömegközlekedés foghíjas, gyakran annyiba kerül, mint a taxi, így nehéz eldönteni, hogy most igazából mi a drága és mi az olcsó. Reggelente az emberek lustán kelnek, elsétálnak a legközelebbi kávéautomatához és leöblítik friss pékáruval. Rétestészta sajttal, avagy pizza, nem számít, a rutin súlyos függőséghez vezet :)

Két spanyol és egy lengyel munkatársammal ez alatt a pár hét alatt családdá nőttük ki magunkat. Utazgatunk, többnyire autóstoppal, sörözgetünk a teraszon és nézelődünk a múzeumban, ami itt az egész országot jelenti. Óriás szobrok a város fölé magasodva, a szabadság jelképei, mellszobrok kivétel nélkül bajusszal, lovas szekerek a bevásárlóközpontok parkolói előtt. Gondunk nincs sok, csak elviselni az általuk kreált nemzeti turbófolk zenét, a chalgát, ami néha kétségbeejtően idegen az én füleim számára. Nem baj, megoldás a rakia. Nem veri a mi pálinkánkat, de segít a szocializálódásban. A cirill feliratok már nem jelentenek gondok, és egyre élvezetesebb bonyolultabb bolgár párbeszédbe keveredni, mert a végén úgyis kéz és láb használat lesz belőle. A munkánk meg számunkra megtiszteltetés, megmutatni a sok helyi ifjoncnak, hogy Európa nagy, Lady Gagán kívül van más zene, és nemcsak a vámpírfilmek nézésével lehet időt tölteni. Gyerekekkel dolgozunk, akik nem félnek tőlünk, habár nem egy nyelvet beszélünk. Aztán kiderül, még is. Kíváncsiak, nevetnek, számukra még mindig mi vagyunk a helyi celebek, akiktől lehet autogramot kérni.

Nem cserélnék mással. A legtöbb ember itt is a létminimum alatt él, problémák tömkelege a politikában, problémák a mindennapi életben. Ami viszont itt senkinek nem hiányzik: az ellenségeskedés. Egyszerűen nincs. Amikor egy ismeretlen ember autójában ülünk, villámgyorsan magunk mögött hagyva a kilométereket, egyik hegytől a másikig vándorolva, amikor a nemzeti tánc közben belém kapaszkodnak és próbálják mutatni a lépéseket, amikor bárhová érkezünk vendégszeretetük bizonyítékaként halálra etetnek minket, szerencsésnek érzem magam. Kérdezzétek meg, van-e központi fűtés, vagy meleg víz? Van, sőt, itt is kulccsal záródnak az ajtók és pénzzel fizetünk. A fejrázás… na az persze örök dilemma marad.

Azt mondják „the magic lives here”, szép magyarral a csoda itt él.

És tényleg.